Történetek Petőfiről… (2. rész.)

204
  1. január 15., Zágráb

Amikor Petőfi 1839 elején megérkezik Selmecről Pestre, a Vörös Ökörhöz címzett fogadóba szállt meg, ott ahol apja, Pesten járva szívesen tartózkodott. Itt némi elszántsággal, azért hogy befogadják, apja közeli jövetelére hivatkozott. Képzelhetjük mennyire megdöbbent, amikor pár nappal később a pincér újságolta neki, hogy apja csakugyan megérkezett. Sándor kerülni akarta a vele való találkozást, de ez már nem sikerült neki, mert az ajtóban összefutottak. Kényszerhelyzetben ekkor azt hazudja, hogy a tanárok küldték haza Selmecről, levelet is hozott tőlük, de az a ládájában az egyik ismerősénél maradt s megy és azonnal elhozza. Apja azonban sejtett valamit és elhatározta, hogy vele megy. A Sándor által megnevezett  „ismerőshöz” egy építkezés alatt álló ház udvarán kellett átmenniük és Petrovics óvatosságból maga ment elől. Sándor ezt az alkalmat kihasználva elmaradt mögötte. Mikor azután az Öreg szerencsésen átért az állványok és a törmelékek között és megkönnyebbülten nézett vissza, meglepetésére Sándort nem látta. Visszament, de már csak hűlt helyét találta. Petrovicsnak így egyedül kellett hazatérnie Szabadszállásra.

 

Petőfinek pár nap múlva sikerült bejutnia a pesti Nemzeti Színházhoz. Nem színésznek, erre egy kóbor diák alkalmatlan lett volna. Egyelőre csak statisztának, de inkább színházi szolga a helyes megnevezés. Később derűsen emlékezett erre az időre, amikor „hordta a színpadra a székeket és pamlagokat” s a színészek parancsára kocsmába szaladt „serért, borért, tormás kolbászért”. Legnagyobb jutalma azonban az volt, hogy itt láthatta élőben a kor legnagyobb költőjét Vörösmartyt és legnagyobb kritikusát Bajzát, a magyar irodalom akkori csillagait.

Szülei otthon rettegésben éltek és joggal elzülléstől féltik fiukat. Valahogy megtudták, hogy Sándort a színháznál lehet megtalálni, s három hónap elteltével ismét utána jöttek Pestre. Apja fél, hogy hirtelen megjelenésével talán még- jobban elvadítja a fiút, s ezért hazulról az egyébként oly nehezen mozduló feleségét is magával hozza. Megérkezésükkor Sándor a színfalak mögül egy előadás próbáját nézte, amikor nevét hallotta. A következő pillanatban, anyja hangos zokogással borult a nyakába. Szülei rábeszélésére, másnap elhagyta a színházat és hazament velük Szabadszállásra.

Nem sokáig maradt otthon ezúttal sem. Salkovics Mihálynak (aki apját kölcsönök által tönkretette) a bátyja, Péter, talán öccse hibájának jóvátétele végett is magához vette Sándort nyárra, és ígérte, hogy ősszel tovább taníttatja Sopronban. Itt Ostffy-Asszonyfán ismerkedett meg Petőfi  az unokatestvérével, Orlay Somával aki szintén Salkovicséknál segédkezett a nyári hónapok alatt.

Salkovics száraz, számító gondolkodású ember volt. Petőfi versírását haszontalan dolognak tartotta. De minden bizonnyal a fiúnak a színészetről elejtett egy-két rajongó megjegyzése is hozzájárult ahhoz, hogy kegyvesztetté váljék Salkovicsnál.  A mérnök tapintatosan, hogy kerülje a Petőfivel való személyes találkozást, elhatározását a feleségének írt levélben tudatta egy vidéki útjáról. Az asszonynak sem volt szíve szólni a fiúnak, hanem e helyett a levelet a zongorán hagyta, hogy ha Sándor leül gyakorolni, észrevegye.

Sándor megtalálta a levelet, elolvasta és hívta Orlayt.

  • Hallgasd csak – mondta – mit ír nagybátyánk és olvasni kezdte:

– Samut és Károlyt küldjétek el Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb, komédiásnál.

  • És most mit csinálsz? – kérdezte Orlay döbbenten.

Petőfi kiegyenesedve, keserű daccal válaszolta:

  • Már határoztam. Veletek megyek Sopronba s beállok katonának.

E jelenet 1839. szeptember 5-én történt és Petőfi már másnap beállt Sopronban a Gollner  féle 48. sz. gyalogezredbe közlegénynek. Mint a katonai főtörzskönyvből megállapítható, egy kis csalásra is szükség volt, a soroztatáskor: a „rekruta” 1821-ben születettnek vallotta magát, mert az alsó korhatár tizennyolc év volt, ám Petőfi ekkor csak tizenhat és fél éves múlt. Szolgálati szerződése hat évre szólt, de ebből csak másfelet töltött ki. Lássuk hogyan!

Első kellemetlen élménye az volt, hogy a század eléggé koszos cigányfiújával kellett egy ágyban aludnia. Takarodó után gyertyafénynél akart olvasni, de a többiek elfújták gyertyáját, mire ő mérgében a szuronyát dobta utánuk. Ezért megbüntették, vasra verve zárkában kellett ülnie. Pihenő idején a káplár leküldi az udvarra havat lapátolni. Ez csak néhány példa arra, hogy milyen testi és lelki gyötrelmeket kellett kiállnia, ugyanis a többiek megvetették, mert érezték, hogy tanultabb náluk. Később mégis humorosan emlékezik vissza ezekre a nehéz időkre:

„Izzadtam a dicső borjúbőr alatt,

Bájos bakancs ékesíté

Lábamat

Szájam szörnyű halberdókat

Kiabált,

És söpörtem a kaszárnya

Udvarát. ”

(Megj: halberdó, ami németül: halt! wer da?, magyarul: állj! ki vagy?)

Sokat volt őrállásban a postaépületnél, e közben is megpróbál olvasni és verseket faragni. Kimenőit rendszeresen a Sopronban tanuló barátai felkeresésére fordítja. Egyik barátja így írja le találkozásukat:

„A szobámba léptemkor szerényen meghúzódva, festetlen diákládán üldögélve találtam egy fakóarcú, mohodzó bajuszú, vézna kinézésű egészen igénytelen katonát, ölébe lógatva fehér vállszíjáról lecsüngő szuronyát… Beesett arc. Fekete bőrszín, élénk két barna szem, mint régi

ismerősök jelentkeztek előttem.”

Katonaéletéből mintegy fél évet töltött Sopronban. Márciusban századát Tirol felé vezénylik, ám csak Grazig jutottak el. Ekkor a menetelés és az időjárás annyira megviselték gyenge szervezetét, hogy kitör rajta a tífusz, a piszkos laktanyák gyakori betegsége. Három hónapig fekszik a grazi kórházban. Közben századát Tirol helyett Zágrábba vezényelték. Még meg sem gyógyul, amikor százada után küldik gyalogmenetben. Zágrábban újabb hadgyakorlatok következtek ami miatt betegsége kiújult. Szeptemberben ismét kórházba kerül és nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezekben és  az elkövetkező hónapokban a sír szélén állt.

Szerencséjére, és az életben vannak ilyen helyzetek, egy Römel nevű ezredorvosnak (illő megjegyezni a nevét) feltűnt a vézna, beteg baka. Kezelésbe veszi, s amikor Sándor olvasnivalót is kér tőle még rokonszenvesebb lesz neki a fiú. S ezután következik a „megváltó” nap, amit az elején kiemeltem, 1841. január I5-e. Ekkor Römel doktor megállt Petőfi ágyánál és így szólt hozzá:

  • Nem lenne kedve megszabadulni innen? Ön nem ide való!

Keserű választ kapott:

  • Nekem mindegy. Másutt sincs mit reménylenem.

A derék orvos szolgálatképtelennek minősítette, majd a felülvizsgáló bizottság elé küldte. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívedények tágulására” – állapította meg a bizottság.

S ezután február végén el is bocsátották, de leszerelése végett előbb Zágrábból Sopronba kellett gyalogolnia. Február 28-án kapta meg elbocsátó levelét, az obsitot.

Tizennyolc éves és két hónapos volt ekkor, és már obsitos. Majdnem a biztos pusztulástól menekült meg. Ennek ellenére a későbbi versei – szinte kivétel nélkül a katonaélet humoros oldalát elevenítik fel. Így a „Nézek, nézek kifelé …“ című, már fentebb idézett verse utolsó szakaszában így ír:

 „Hejh, de meg is vert az Isten

Engemet

Hogy elhagytam a vitézi

Életet,

Poéta lett belőlem, csak

Poéta…

Qtt talán már káplár volnék

Azóta. ”

Úgy látszik vannak az életnek olyan mély sebei, amelyeket nem lehet nyíltan a világ elé tárni.

(folytatása következik )

1840_osztrak_sorgyalogsag_19 Pesti  tér a 19 sz.ban Sopron 19 sz.látkép Zágráb 19 sz. látképeÖsszeállította: Homonnai Gábor

 

 
 
Adrian Fora
Fondator și Redactor-șef al AlesdOnline, Adrian Fora lucrează în presa locală din 2007, este membru al Uniunii Ziariștilor Profesioniști din România și al Asociaţiei DJ-lor Profesionişti din România. A început să lucreze ca Dj, reporter și apoi ca redactor-șef în redacția Radio Transilvania Aleșd. Scrie reportaje pe care le ilustrează adesea cu fotografii și informații din toate domeniile de activitate, plecând de la administrație și politică și ajungând pâna la sport sau la viața agitată a orașului Aleșd și a celorlalte localități din Bihor. Crede că baza meseriei de jurnalist stă în munca de teren și în discuțiile cu oamenii.