Történetek Petőfiről – 5. rész

686
Debreceni-református-nagytemplom-a-19.sz-közeoén

Debrecen, 1844. január-február

Az előző részben Petőfi Egy telem Debrecenben című verséből idéztünk, amelyet a megpróbáltatások után alig fél évvel írt. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ilyen humorosan emlékezzen vissza erre a nehéz időszakra. Petőfi talán soha nem volt még ilyen elesett helyzetben, hiszen a katonaságnál legalább volt mit ennie, pozsonyi nyomorában pedig legalább a betegség nem kínozta. Most csakugyan a mélypontra érkezett. Úti leveleiben im-már nem tréfálkozva, hanem komolyra fordítva a szót, így ír erről az időszakról: „a végső pontra jutottam”.

Orlay Petrics Soma-1846-Petőfi-Debrecenben.

A betegség szerencsére nem tartott sokáig, a nehezén a költő még Székelyhídon átesett. Rövidesen fölkelhetett az ágyból, bár olyan gyenge volt, hogy állni is alig tudott. Jó ideig tehát csak lábadozott, semmibe sem kezdhetett. A szükség arra kényszerítette, hogy megalázkodjon, és levelet írjon Nagy Ignácnak – akinek nyáron fordított – hogy negyven pengő segélyt kérjen tőle. Segítség azonban nem érkezett. Ez volt az utolsó eset, hogy Petőfi „alázatos kérelemmel” fordult valakihez.
Ebben az állapotban találja 1844. január 1-je, a 21. születésnapja. Közben Pákh állandóan látogatja, Bajza is küld néhány forintot neki, Fogasné pedig, aki jegyszedő volt a színháznál, néha „besegítette” a színházba. Közben pedig Petőfi egymás után írja verseit.

Február elején már sokkal jobban érzi magát, vásárol néhány ív zöldes, vastag, magyar gyártmányú papírt, és füzetté hajtogatja. Szép gyöngybetűivel belemásolja húsz új versét, majd beír hatvanat a régiek közül is. Elhatározza, hogy amint az időjárás engedi, útra kel Pest felé. Közben felgyűlt a tartozása szállásadójánál, Fogasnénál, ami egyre inkább nyomasztja a lelkiismeretét.
Petőfi egy napon a következő kérdéssel rontott be Pákhoz:
– Van-e bennem föltétlen bizalmad?
– Van – felelte Pákh.
– Akkor vedd a kalapod és gyerünk!
Elvezette Fogasnéhoz és egy kötelezvényt tett elébe, mely szerint Pákh jótáll Petőfi 150 forintnyi tartozásáért, s amennyiben Petőfi ezt másfél hónapon belül nem rendezi, Pákh fizeti meg helyette az összeget. Szegény Pákh nyelt egy nagyot, mert az összeg éppen egyharmada volt egész éves keresetének, de azért szó nélkül aláírta a kötelezvényt, s csak ezek után jegyezte meg:
– Lásd, aláírtam, mert megbízom benned, de nem bízom a körülményeidben. Azért azt kérdem, miből reméled megfizetni adósságodat? Számítást kell ugyanis tennem és készülnöm, hogy én miből fogom megadni, ha te csalódnál.
Sándor a versesfüzetére mutatott:
– Ha térden állva kellene is házról házra koldulnom, mégis bizonyos lehetsz, hogy napjára megküldöm az összeget.
Erre Pákh magához ölelte Petőfit és megveregette a vállát:
– Jól van no! Bízzunk hát mind a ketten!
Kétségtelen, hogy az igaz barátság szép példája a fenti jelenet. Vajon mi lett volna Petőfivel, ha nincsen Pákh, és nem bízik meg benne? Ezekben a fagyos és megpróbáltatásokkal teli hónapokban a sors mintha csak azért vitte volna ilyen mélyre a költőt, hogy később annál magasabbra juttassa. Debrecen ugyanis az utolsó állomás a diadal előtt.
Petőfi nyugodtan készülhetett a pesti útra, s lassan eljött a búcsú napja is. Búcsúzáskor a debreceni diákok elénekelték neki A szerelem, a szerelem kezdetű versét, s némi pénzt is gyűjtöttek neki útravalóul. Pákh elkísérte egy darabig, közben valaki egy ezüst hatost csúsz-tatott a zsebébe. A város szélén aztán melegen elbúcsúzott a két barát, Petőfi pedig – kezében ólmos botjával, vállán kopott vászontarisznyájával s benne verseivel – Tokaj felé kerülve (a Tisza áradása miatt nem mehetett Tiszafürednek) gyalogszerrel indult Pest felé.
Három évvel később, amikor nyár derekán újra Tokaj vidékén járt, felidézte 1844. februárját, s ezeket írta útinaplójába:
„Hejh, jártam én már erre rosszabb időben is… Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján. Egy lélekkel, egy élőlénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt rám. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”
Petőfi minden reménye a verseiben volt. „Gondolám, ha eladom jó, ha el nem adhatom, az is jó. Mert akkor vagy éhen meghalok, vagy megfagyok és vége lesz minden szenvedésnek” – emlékszik vissza.

Vörösmarty Mihály

Tokajt elhagyva Petőfi Miskolcnak, s utána Mezőkövesdnek tartott, majd mindenéből kifogyván, felkanyarodott Egernek és felkereste Tárkányi Bélát, a jeles költőt és bibliafordítót. Tárkányi szeretettel fogadta, nemkülönben az egri kispapok is. Megvendé-gelték, útiköltséget gyűjtöttek, sőt szekeret is béreltek neki. A jó szívek meg a jó egri bor tüzétől Petőfi vére is felpezsdült. Így született meg az Egri hangok című verse, amelyet a kispapok nagy lelkesedéssel fogadtak.
Pestre érkezve (Debrecenből az út egy hétig tartott) Petőfi a barátainál szállt meg. Csakhamar nyakába vette a várost, hogy költeményeit eladásra kínálja valamelyik könyvkiadónak. Versei azonban senkinek sem kellettek. A költőt a legnagyobb kétségbeesés környékezte, annál is inkább, mert lelkiismerete, fogadalma is szorongatta a debreceni adós-ság miatt.
Ekkor, szinte az utolsó órában mentőötletetámadt, ami végül meghozta a nagy fordulatot az életében. Erről később így írt:
„A végső ponton álltam, kétségbeemberéheesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb z oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy vagy élet, vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Nemzeti Kör. S lett pénzem és nevem. E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha valamit neki használtam vagy használni fogok, e férfi Vörösmarty.”
(folytatjuk)
összeállította : Homonnai Gábor