Történetek Petőfiről… (1. rész.)

329

Pontosabban történetek Petőfi életének utolsó tíz esztendejéből . Az olvasók közül sokan rácsodálkoznak majd ezen közel tíz részes összeállításra s jogosan felteszik a kérdést   van e értelme ismét Petőfiről írni , lehet e még itt  újat mondani ? Hiszen nagyjaink közül  ő róla tudunk a legtöbbet. Az alábbi 12 évvel ezelőtt készült   összeállítás sorozat, a Révi Magazin számára íródott, abból az alkalomból hogy abban az időben Rév község egy Petőfi mellszoborral gazdagodott. (lásd a mellékelt képen). Most  az akkor készült írás kerül megismétlésre, itt az Élesdi Hírvivőben. A költő fordulatokban gazdag, há­nyatott élete bőven szolgál érdekes történetekkel. Huszonhat és fél évet élt csupán, ezért életét nem években hanem hónapokban szokták mérni. Első­ként felelevenítenék egy olyan mozzanatot, amikor élete, sorsa fordulóponthoz érkezett.

 
  1. február 15., Selmecbánya:

 

Petőfi az 1837-38-as iskolai évben Aszódon volt diák. Apja – Petrovics István – nagy gondot fordított fia tanít­tatására. Megtehette ezt, mert anyagi helyzete szilárd volt. Jövedelmező vállalkozásai voltak; mészárszékek, kocsmák stb. Nem túlzott később a költő, amikor így emlékezett vissza| apja ez időbeli vagyonára:

„Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,

Alig tudta számát ökrének, lovának. ”

Amikor  Petőfi 1938 nyarán. Aszódról hazament

szünidőre, otthon minden megváltozott és a régi megszokott jólét helyett a nyomor válja. A Duna tavaszi áradása elvitte házukat, tanyájukat, jószágaikat. Az elszenvedett csapást, a károkat – Petrovics István – a reá jellemző szívós munkával és szorgalommal még be tudta volna hozni. A bukást az tetőzte be, hogy nagyobb kölcsönt – pénzösszeget – adott egy rokoná­nak, Salkovics Mihálynak, akinek még emellé egyéb adóssága­iért is kezességet vállalt. A rokon nem tudott fizetni, s Petrovics nem csak a pénzét vesztette el, hanem a jótállóit összegért ki megmaradt vagyonát is fel kellett áldoznia. A többszörös láztulajdonos feje fölött tető sem maradt. A családot a szom­szédok fogadták magukhoz egy időre. A dolog annyira megvi­selte a szorgalmas, jómódú embert, hogy többé már nem tudott újra talpra állni. Petőfi így ír erről később:

„Pénzét a hitetlen emberek csalása,

Házát, a Dunának habjai vitték el; ”

A megrázkódtatás Petőfit legérzékenyebb korában éri. Aszódról távoztában még a vagyonos gyermek öntudatával és biztonságával tekint a jövőbe. A történtek után most már semmi remény, semmi lehetőség, hogy tovább tanulhasson. Az ap­ja egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy erejét meghaladó áldozatot hozzon gyereke taníttatásáért. Ekkor úgy tűnik, hogy reá és öccsére is apjuk mestersége a mészárosság vár. Valószínűleg az anyja bírta rá férjét,’ hogy a fiú – mégis a család büszkesége – tovább tanulhasson. A tandíjat egy évre, ha apró részletekben is, sikerült még valahogy összehozni. így Sándor ősszel újra iskolába mehetett, mint annyiszor újra, más helyre, más vidékre.

Petőfi – akkor még Petrovics – 1938 őszén megjelenik a felvidéki Selmecbányán, hogy folytassa iskoláit. Kitűnő aszó­i bizonyítványa lehetővé tette, hogy ingyen kosztot kapjon és felvegyék a líceum első osztályába. A városban   albérletben egy iszákos haj­dúnál lakik, közös szobá­ban azzal. A dolgok az el­ső hetekben kedvezően alakulnak, Sándor emi­nensnek indul. Ekkor még nem tudta, hogy az iskolá­ban kisebbfajta nemzetisé­gi háború dúlt. A kötelező tantárgyak mellett úgy ne­vezett tevékenységi körök jelentették a konfliktust kiváltó okot.

Az osztályfőnöké, bi­zonyos Lichard, a szlovák nemzeti ébredés elkötelezettje, híve volt. Ő biztosra vette hogy a Szabadszállásról újonnan érkezett Petrovics Sándor ne­ve és vallása – lutheránus – szerint biztosan az általa irányított Tót Irodalmi körbe fog benevezni. Elképzelhetjük a tanár megdöbbenését, amikor a fiú a Nemes Magyar Társaság nevű önképzőkörbe iratkozik, hiszen legkedvesebb tantárgya a ma­gyar történelem és a nagy római jellemek története \olt. Ezek­ben való jártasságát mindenki elismerte, kivéve az osztályfő­nökét, aki jól „megnézte” magának a renegátat.

Hamarosan elérte, hogy tanítványa megutálja kedvenc tan­tárgyát, a történelmet, az iskolát és egy kicsit az egész életet. Őt terheli hogy a fiú kizökken a megszokott kerékvágásból, s kemény – testi, lelki – szenvedéseknek itt van először kitéve. A tanár mentségére legyen, hogy nem sejtette, nem tudhatta kivel is van dolga. Neve negatívumként viszont fennmaradt az irodalom történetében, mert akarva, akaratlanul nagy befo­lyással volt Petőfi sorsának alakulására. Ugyanis félévkor, hit­tanból és római régiségtanból alig kielégítőt ad Sándornak és magyar történelemből – éppen a kedvenc tantárgyából – meg­buktatja! Ez csak eleje a bajnak, hiszen ezzel az ingyen ebédet .is elveszti. A fiú éhezik és kopottan jár.

Mikor apja megtudta, hogy fia bukással hálálja, meg a szülői áldozatot, indulatában kitagadja őt.

Ha Petőfi meghunyászkodik osztályfőnöke előtt, év végéig kijavíthatta volna a jegyet. Még apjától is bocsánatot kérhetett volna anyai közbenjárással. S akkor megtakarítja az elkövet­kező évek megannyi nyomorúságát. De nem lett volna Petőfi, ha így cselekszik. Lichard előtt nem alázhatta meg magát, mert nem tagadhatta meg nemzeti hovatartozását, apjánál pe­dig nem látta értelmét a könyörgésnek.

Mindezek után arra a merész elhatározásra jutott, hogy szembefordul eddigi életével, megszökik, elhagyva Selmecet. Pestre indul télvíz idején, holott semmi pénze nincs. Ezért el­adta könyveit, ágyneműjét és a pénz kis töredékén süteményt és likőrt vásárol, hogy búcsúvacsorát rendezhessen barátainak. Vacsora után lefeküdt és éjjel felébredve, azonnal felöltözött és elindult egy vászontarisznyával a nyakában. Odakinn még sötét volt és hóvihar tombolt. A naptárak 1839. február 15-ét mutattak ekkor és Petőfi alig töltötte be tizenhatodik életévét.

Később egy barátjának így beszélt ezekről a napokról: „.. .Selmecről, Vácnak tartva ballagtam. Pénzem kevés volt: azt az egypár forintot, amit eladott ágyneműim, ruháim és köny­veim árából összecsináltam, pesti tartózkodásomra akartam megtartani. Betértem tehát egy pár katolikus plébánoshoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm (nyilván Lichard-ra gondolt). Az egyik néhány garassal szúrta ki a szememet s azt is a szakácsnőjétől kérte el, de a másik adott egy ezüst tallért, erősen szívemre kötve a jó szándékot.”

Számítgatások szerint március 3-án vagy 4-én érkezhetett Pestre. Hol hált, hol melegedett, mit evett ez alatt az idő alatt? Nem fagyott meg, nem halt éhen, kibírta az első nehéz meg­próbáltatásokat! Ha tudta volna, hogy mennyi ehhez hason­lóban lesz majd része. Egyik helyen ingyen szállást kap, más­hol ingyen vacsorát vagy felveszik egy szekérre. Most kezdődik el viszontagságos vándorlásainak időszaka, amelyre még később is, sikerei csúcsairól, keserűen tekintett vissza: „ha esztendeig voltam Istentűl, embertűl elhagyott földönfutó; ha esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor ifjúságom kezdetében, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”

Életének gyökeres változtatására hirtelen határozta el ma gát. A hirtelen elhatározó képesség jellemének egyik erősség volt. Ama bizonyos március 15-re – kilenc évvel később –    sohasem kerülhetett volna sor, ha a pesti ifjúság élén nem Petői áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud esedezni, meghunyászkodni.

1839 februárjában, tíz évnyi idő választja el a költőt ama nagy Márciustól. De Selmecet elhagyva, anélkül hogy akkor ezt csak sejthette is volna, „arrafelé” indult el.

Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya látképe (1902) Selmecbánya Selmecbányai látképÖsszeállította: Homonnai Gábor

                                 

 

 

Urmărește-ne și pe Google News